|
Az 1879. évi szegedi árvíz emlékezete
1999. évi megemlékezés |
|
A katasztrófát előidéző eseményeknek két sorsdöntő pillanatuk volt: az egyik a petresi gátszakadás (Szegedtől légvonalban kb. 20 km-re) március 5-én este 7 órakor, a másik a Békéscsaba felé vivő, ún. Alföldi vasút, mint lokalizációs töltés átszakadása majdnem egy héttel később, március 12-én hajnali fél kettőkor. E két esemény közötti napok drámai küzdelme a lokalizációs töltéseken folyt – kevés sikerrel.
Március 6-án reggel átszakadt a sövényházi töltés, 7-én hajnalban az Alföldi vasút töltése, a víz elöntötte Algyőt és Tápét. Ugyanaz nap átszakadt a baktói töltés folytatását képező székhalmi töltés is, melyet nyugatról, az úgynevezett macskási részen megkerült a víz, mely még 8-án áttörte a Pest felé vivő Állami vasutat, és elöntötte Dorozsmát. Ezzel Szegedet északról és nyugatról is körbezárta a kiömlött víz, mely kb. 100 millió m3-re tehető. A víz szintjét, amely már 70-80 cm-rel magasabb volt, mint a folyómederben lévő víz, a fővédvonal átvágásával igyekeztek csökkenteni: 7-én a Gyevifoknál, 8-án Tápé alatt, 9-10-én a Matyi vasúti hídnál és az itteni védgátnál vezették vissza a vizet. Időzzünk el néhány percig az említett két kritikus helyen bekövetkezett eseményeknél, s elemezzük a vízbetörések okait. A petresi gátszakadás okait – teljes alapossággal – a mai napig sem tisztázták. Általános vélekedés szerint a töltés gyengesége, elégtelen méretei és a kivitelezés hiányosságai okozták a bajt, mely minden korábbinál magasabb szegedi vízállásnál (806 cm-nél) következett be. Ennél azonban csak 14 cm-re volt alacsonyabb ezen a szakaszon az 1876. évi árvíz tetőzése, s akkor a töltés kibírta a víz nyomását. Négy olyan körülményt említhetünk meg, amelyek 1879-ben az 1876-os állapothoz viszonyítva másmilyenek voltak, s kedvezőtlenül befolyásolhatták a töltés állékonyságát. 1879-ben a folyó magas vízállása sokkal tartósabb volt, mint 1876-ban, a víz már 1878 november közepén kilépett medréből és folyamatosan, közel négy hónapon keresztül áztatta a töltést, míg 1876-ban „csak” egy hónapig. De nemcsak a folyóvíz, hanem a mentett oldalon fölgyülemlett belvíz is tartósan, 1878 őszétől kezdve áztatta a töltést, közel három méter (!) magasságig (1876-ban – mivel az azt megelőző évek szárazak voltak - , a belvízi elöntés csekély volt). Mindezeken túl a töltés felülről is ázott, mert novembertől kezdve szinte megszakítás nélkül zuhogott az eső, vagy esett a hó. Végül – furcsán hangzik, de – az 1876-78-ban végzett töltéserősítési munkák is hozzájárulhattak a szakadáshoz, mert az erősítést – többek javaslata ellenére – nem a víz felől, hanem a mentett oldalon hajtották végre, és így a plusz teher föltehetően vízzáróbbá tette a mentett oldali eredeti rézsűt, ami felduzzasztotta a folyó felől átszivárgó vizet, s az ellágyította a töltést – ahogy annak idején mondták. Azt, hogy a kiömlő víz meghágja az Alföldi vasút töltését, egyrészt a víz Tiszába való visszavezetésével próbálták megakadályozni. Ez helyes intézkedés volt, de gyorsabb és hatékonyabb is lehetett volna, másrészt a vasúti töltésen hirtelenjében emelt nyúlgáttal védekeztek. Március 11-én este a víz már tovább nem emelkedett, az ekkor kitört orkánszerű szélvihar viszont a nyúlgátat megbontotta és a víz a vasúti töltést a Makkos erdő mellett átszakította, majd a várost néhány óra alatt elöntötte. A következmények: több mint 5000 ház összeomlott, 160 halott, 60 ezer menekült. Az eddigiekből arra lehet következtetni, hogy 1879 márciusában Szeged térségében a szélsőséges események (a rendkívül magas és tartós Tisza-vízállás, a hatalmas belvíz, a szakadatlan esőzések és az orkánszerű szélvihar) szerencsétlen egybeesése és a megelőző évek építési munkáinál elkövetett, föltételezhető, de nem bizonyítható hibák együttesen okozták a katasztrófát, melyet a védekező szakemberek, a katonaság és a lakosság hősies erőfeszítése sem tudott megakadályozni. Tanulság ebből, hogy minden eshetőségre, a kedvezőtlen hatások egybeesésére is számítani kell (ilyen szempontból a pesszimista filozófia a reális), és különösen körültekintően kell eljárni a védelmi rendszert érintő mindenféle építési vagy bontási munkánál. Nagyon fontos, hogy minél jobban ismerjük a meteorológiai, hidrológiai, hidraulikai, talajmechanikai jelenségeket és törvényszerűségeket, mert ezek alapján lehet meghatározni, megtervezni a védelmi rendszer legjobb megoldását (erről manapság is folyik a vita), és meghozni a helyes védekezési intézkedéseket. Végül természetesen elengedhetetlen, hogy a szükséges munkálatokat végre is hajtsák, az ehhez szükséges pénzt előteremtsék, mert a halogatás nagy kockázattal jár. A szegedi árvízi katasztrófa mindezen szempontokból intő példa a jövőre nézve. |
|
Kelt: Szeged, 1999. március 10.
dr. Pálfai Imre
|
|
